Tóth Krisztina

Írok. Amióta csak az eszemet tudom, ez érdekel. Verset, prózát, dalszöveget, gyerekkönyvet.
Történeteket találok ki, szereplőket, helyzeteket keltek életre, és ezzel keresem a kenyeremet. Nem volt igazuk a felnőtteknek, akik gyerekkoromban folyton arra figyelmeztettek, hogy mindig csak az igazat szabad mondani, nem illik kitalált történetekkel traktálni a társainkat. Dehogynem!

Amikor annak idején az óvodából hazaérkezve elpanaszoltam, hogy azért sántítok, mert egy elefánt rálépett az erdőben a lábamra, és aztán részletesen el is meséltem a balesetet, akkor én már író voltam, csak nem tudtam róla. Az író semmi mást nem tesz, mint ezeket a kitalált történeteket csiszolgatja, és közben igyekszik megteremteni maga körül azt a nyugalmat, ami a töprengéshez szükséges.

Fiatalon szobrász akartam lenni, aztán egy bő évtizeden át Tiffany üvegablakok készítéséből éltem, húsz éve meg már csak az írásból. A cél mindig ugyanaz volt: elmesélni valamit az életünkről.

Valami lényegeset, fontosat. A lehető legpontosabban. Hogy harminc, negyven, ötven, vagy akár száz év múlva is értse, aki ezeket a verseket, prózákat olvassa, hogy hogyan éltünk mi, miről beszéltünk, és mi mindenről hallgattunk.

Nem tudom, mi vár a könyvekre, az írókra, de abban biztos vagyok, hogy az irodalom nem csak segít élni, hanem egyenesen maga az élet: hogy írni muszáj, mint ahogy olvasni, lélegezni, szeretni is.