A MAJOM SZEME

máshonnan jöttek és máshová tartottak

Miért kerested Vilmost?

Meghalt az anyám.

A felesége másodpercnyi szünet után azt felelte, hogy

nagyon sajnálja, de a hangját nem volt ideje hozzáigazítani

a közléshez, az ugyanolyan hideg és számonkérő

maradt, mintha az ebédbefizetésről társalognának.

Dr. Kreutzer magában ezt csak diszpécserhangnak nevezte.

Petra nem vitte le a hangsúlyt, hanem függőben

hagyta a saját mondatát, mint aki számít még egy második,

ennél fontosabb közlésre is, amit majd félbeszakíthat.

Vilmos, folytatta, éppen bent van az asztmarendelésen,

kint hagyta a folyosón a mobilját, amíg bement

fújni. Többször is mondta a múlt héten, folytatta Petra,

hogy ma rendelésre jönnek. Gondolom, elfelejtetted,

tette hozzá az előbbi diszpécserhangon. A kedves

mamáról több szava nem volt. Megígérte, hogy este,

ha Emmát is hazahozta a szolfézsról, elmondja majd a

gyerekeknek a rossz hírt.

Nem lehetne most rögtön?, kérdezte dr. Kreutzer,

miközben azt nézte, hogy a fél csizma milyen idétlenül,

megcsavarodva áll az anyja lábán a felmeredő, buci

orral. Hülye ötlet volt. Talán elég lenne egy félcipő,

töprengett, miközben tovább hallgatta a gyerekrendelő

hátteréből beszűrődő morajt, a csengő telefonokat,

csukódó ajtókat, és Petra fahangú válaszait.

Nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat, zárta le a

nő a vitát. Petrának soha semmilyen pillanat nem volt

megfelelő, de hát az ember nem dönthet szabadon róla,

hogy mikor hal meg az anyja. Dr. Kreutzer azzal érvelt,

hogy a gyerekek talán személyesen is elbúcsúzhatnának

a nagyitól, de a volt felesége ezt beteges, perverz

ötletnek nevezte, és lerakta a telefont.

Dr. Kreutzer nekilátott a bal csizmának, de ahogy

az előző, ez is elakadt félúton. A duzzadt boka kanyarját

sehogy nem lehetett vele bevenni. Közben megszólalt

a kaputelefon.

Az ajtóban az orvos állt, mögötte két fiatal, köpenyes

hullaszállító. A fiatalemberek olyan szerényen toporogtak

a folyosón, mint akik vendégségbe érkeztek, és az

anyja szellemére való tekintettel mindjárt megkérdezik,

levegyék-e a cipőjüket. Dr. Kreutzer beengedte az

orvost, és igazolta magát, aztán a fotelben heverő testre

mutatott. Az orvos kinyitotta a táskáját, és közben

megkérdezte, kollégával van-e dolga.

Nem egészen, válaszolta dr. Kreutzer. Pszichiáter vagyok.

Felmutatta az igazolványát, mire az ajtóban álló két

másik férfi feszesebb testtartást vett fel. Az orvos a mama

fölé hajolt. Véletlenül rátenyerelt a karfán a fotel irányítógombjára,

amitől a félbemaradt masszázsprogram

újraindult, és a holttest megint hevesen ingatni kezdte

a fejét, hogy nem-nem, mintha tiltakozna a végső vizsgálat

ellen, és azt igyekezne közölni, a halál beállta még

nem állapítható meg, ez az egész puszta félreértés.

Elnézést, szabadkozott dr. Kreutzer, és leállította a

masszázsprogramot. Az orvos kitöltött valami lapot,

ezt alá kellett írnia, aztán kitöltött egy másik papírt is,

végül egy harmadik igazolást arról, hogy az előző kettőt

átadta.

Elrakta a fonendoszkópot, merev arccal részvétét fejezte

ki, aztán megkérdezte, hol találja a mosdót. Kezet

mosott, körbepillantott, érdeklődött, hogy van-e odalent

kapunyitó gomb, és hol. Közben a félénk fiatalemberek

beléptek, és a hóna alatt megragadták a mamát,

aztán felfektették a hordágyra. Dr. Kreutzer kihátrált

a konyhába. Egyrészt nem akarta látni, amit véletlenül

már így is megpillantott, hogy az anyja szája kinyílik,

ahogy a testet előrebillentik, másrészt a bútorokkal telezsúfolt

nappaliban kevés volt a hely ahhoz, hogy a

hordággyal forgolódjanak.

Szöszmötöltek még odabent a nejlonzsákkal, aztán

az egyik fiatalember beszólt a konyhába:

Kiszedjük a papírt?

Dr. Kreutzer először azt hitte, hogy a frissen kiállított

okmányok valahogy bekerültek a mama alá,

de belépve látta, nem erről van szó. A hullaszállítók a

csizmáról beszéltek. A kivikszelt, gondosan eltett bokacsizmák

orrában gombócba gyűrt újságlapok rejtőztek,

amelyeket kiszedtek, és a kanapéra hajítottak, mielőtt

kifordultak volna a folyosóra a testtel. A mama

tehát mégsem mezítláb indult el. Az összegyűrt lapok

ott maradtak, dr. Kreutzer anyja pedig csizmás lábbal

kifelé távozott, mint akinek köszöni, végképp elege lett

a világ híreiből.

Ahogy a hullaszállítók elmentek, dr. Kreutzer visszament

a lakásba, és kitárta a nappaliban az ablakot. Tavasz

volt, de már élesen tűzött a nap. A beáramló fényben

hirtelen erős túlzásnak tűnt az a csizma.

Dr. Kreutzernek egy régi, hasonlóan verőfényes délután

jutott eszébe, még a gyerekek születése előtti időből.

Petra, a felesége egy leértékelt csizmával állított

be, ami még így, a tavaszi kiárusításon is annyiba került,

mint a férfi akkori kezdő fizetése a pszichiátrián.

Ekkor mondta először, szinte provokatívan a férje

szemébe, hogy a csizma öltöztet, miközben csípőre tette

a kezét. Most, sok évvel később dr. Kreutzer kivételesen

igazat kellett adjon neki. A hullaszállítók most fordultak

ki a járdára, és emelték be a narancssárga csíkos

furgonba az anyja letakart testét. Ha kicsit előredőlt,

belátott az autó hátuljába is. A szemben fekvő élelmiszerboltból

emberek szivárogtak ki nejlonszatyrokkal,

és megbámulták a furgont. Az egyik, szemüveges nő a

szemben álló épületre pillantott, mintha azt latolgatná

az ablakokat pásztázva, honnan érkezhetett a halott.

Amikor a tekintete felért az emeletig, dr. Kreutzer

visszahúzódott az ablaktól. Kocsiajtó csapódása, aztán

motorzúgás hallatszott odalentről, a furgon elindult.

Odament a kanapéhoz, kisimította a két kitépett újságlapot,

és megnézte a dátumot. Az Egység előtt adták ki. Az egyik oldal annak az évnek egy napjáról tudósított,

amelyen Emmácska született.