MAGAS LABDA

Hangok folyója

I.

Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti
szó,
hidak alatti örvény, mondat alatti mondat:
mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó,
redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?
Ismétli folyton lebegő testeit, áradását,
zárlatos városok nyomtatott áramkörét
az éjben,
algás homlokú házak és morzézó
utcalámpák
merülnek fel sötét, kanyargó emlékezetében,
neveket mormol és legmesszibb útjait
lejtős kertekbe és part menti
palotákba,
elöntött falvakat sorol, amerre útja vitt,
ázott, penészes vásznakkal bélelt minden
álma,
emleget dinnyehéjat, vízfoltos falon a csöndet,
egy termet, ahol az idő térképei rajzolódnak,
ismétli önmagát, hullámzó mondatokat
görget,
tág öblöt, ahol hajóvonták találkoznak,
görgeti képeit, tükrén a billegő holdakat,
az alakváltó idő formáit írja egyre,
jelek átjárója az ég, sodorja mind a holtakat,
minden idézet és minden valaminek a
medre,
van a szavak folyása mentén, kell legyen
egy hely, ahol minden fel van sorolva,
dobog a szív alatti szív, zubog a sejtelem,
örvény tölcsére szól, hangok zajló folyója

II.

Ki beszél folyton itt és ismétli mint a
hullám
holdkóros vonulók zajló tekintetét?
A szeme, a szeme, ha felidézni tudnám,
de aludt, háttal állt, fehér volt, mint a
jég,
mi volt anyám, mi volt, amikor nem szerettél,
mit visz a mély folyó, A betűvel anyát,
mi történt éjszaka, mikor vízre tettél,
sír a történet és elmossa önmagát,
egyszercsak eltévedtem, egyforma minden
utca,
nem volt sehol a sárga ház, a húsbolt,
és a biciklim is, csak apám meg ne tudja,
egyszercsak este volt, utána háború volt,
kövér gyerekkezek, rovátkolt férfikörmök,
műanyag tálakat mosó asszonykezek,
végtelen kerítés, betonra hullt gyümölcsök,
vihar készül, gyere, mennyit kerestelek,
a csónakház előtt egy kék bicikli fekszik,
mit láttál odalent, rozsdás fedőt, halom
pénzt,
jelek átjárója a föld, ábrákat bont, öregszik,
kiszikkadt útjait eltörli századonként,
van a szavak folyása mentén, kell legyen
egy titkos hely, hol ott vár partra dobva
ott áll dombokba gyűrve egy helyen
aminek neve van, de nincs kimondva —

III.

Zubog az emberi beszéd, gyereksírás a
napban,
töltésen nyárfalomb, szülők hajnali
suttogása,
kövek között hadar, színén ázott avar van,
mint a halak hasa, villan az emlékek
visszája,
macskák ütődnek vedlő háttal a parthoz,
alaktalan ruhák, törött vesszőkosár,
zöld lombos ág, hegyén egy zacskó csapkod,
fényes bútorlapon fonnyadt hínárfonál,
üreges botokat pörget a gyorsuló víz,
véletlen sorsokat húz a szemcsés
iszapba,
csak a helyük marad, mint könny után a
sóíz,
szétrajzó törmelék, minden valakinek
az arca,
lehunyt szemek mögött tolják egymást a
felhők,
áttetsző halrajok, a szív torkolatához
tartanak mind, akár a vándor kékbe fellőtt
szélben rikoltozó, körben forgó
sirályok,
megbomlott paplanok, az oszló tollkupacban
egérhullák között elázott könyvlapok,
hullámzik, elmerül, zúg a kimondhatatlan,
nyitott szemmel a nyelv alá bukó napok,
dobog hang mögötti hang, zuhog a szó
alatti szó,
névtelen vízesés, hangjában parti
fákkal,
ártéri utca jár a mélyben, vak folyosó,
csöndek vízfüggönyén nyíló
árnyékszobákkal.