VONALKÓD

Lakatlan ember

(Határvonal)

Úgy volt, hogy már csütörtökön lemegyek, de aztán nem
értem rá. Vasárnap utaztam csak Kecskemétre, túl későn.
Nem volt idő elköszönni tőle. Amikor megérkeztem, négyen
álldogáltak a test mellett. Fülledt nyár volt, mégse nyitották
ki a szoba ablakát, mintha egymás előtt is szégyellték volna
az émelyítő szagot, amin csak rontott a konyhából beáramló
langyos pára.

Zavartan néztem őt, azon tűnödtem, hogy a halottak
mennyire hasonlítanak egymásra, még így, közvetlen a
halál után is, nem beszélve a későbbiekről. Érdekes, nem
tudom fölidézni a fájdalmat, ahogyan azt az akkor halaszthatatlannak
tűnő ügyet se, ami miatt elkéstem. Csak a
feszengésre emlékszem, a suta toporgásra a megrendült,
hallgatag rokonok mögött. Ugyanabban a testhelyzetben
álltam, elöl összefogott kézzel, üres tekintettel, akár valami
ünnepi szónoklat alatt, mint gyerekkoromban a kisföldalatti
peronján, amikor a sárga arcú, halott nénit végigfektették a
padon. Az egy néni volt, ez meg egy bácsi. Vagyis most már
senki, lakatlan ház, üres báb: a lélek hajlékába tért meg.

Hatvan év korkülönbség volt köztünk. Amikor legutoljára
élve láttam, három héttel a megkésett és egyben utolsó
látogatás előtt, már alig tudott beszélni. Érdekes, mintha az
ő vontatott, aztán felgyorsuló leépülésével a házban, a kertben
is megjelent volna a bomlás. Ugyanúgy álltak a csipketerítők
az asztalokon, ugyanúgy volt kitámasztva a bejárati
ajtó a pirosra mázolt hokedlivel, mégis megváltozott valami,
más volt az érkezés és indulás tapintatos koreográfiája,
az ételek íze, az evőeszközök fémhajlataiban kosz ülepedett
meg, a szobákban pedig valami furcsa szag. Főleg az
övében. Egy magasítható, fémvázas ágyon feküdt kockás
pléddel betakarva. Meglepődtem, hogy milyen kicsi a test,
milyen szilánkosan élesek a kontúrjai, a beszéde viszont
éppen ellenkezőleg, puha és omlatag, mintha a szavak elvesztették
volna körvonalaikat: szinte csak a tekintetével
kommunikált, a hatalmasra nőtt, kéken csillogó, nedves
szemével.

— Meddig marad?

Végre megértettem, hogy mit kérdez. Nem akartam közelebb
hajolni, mert zavart a gyógyszerek és a hintőpor szaga,
a szája sarkában a lepedék, nem akartam közelről látni
a bőrén átderengő koponyát.

— Nem tudok maradni — ráztam a fejem.

Lehunyta a szemét, mintha tűnödne a válaszon. Soha
nem maradtam, mindig reggel mentem, és jöttem haza az
esti vonattal, nem értettem hát, hogy miért kérdezi. Mintha
nem tudná, hogy vissza kell mennem.

Aztán váratlanul felnézett és intett, hogy hajoljak közelebb.
Fölemelkedtem a székről, odatartottam a fülem a
szájához. Egészen valószínűtlen volt, amit hallottam. Először
csak a mondat ritmusát érzékeltem, valami olyasmit,
hogy takarjon be engem, de aztán ahogy az arcára néztem
és megláttam a tekintetét, hirtelen felfogtam, hogy tényleg
azt mondta, amit hallottam.

Csókoljon meg engem.

Kényelmetlen pózban, meggörnyedve álltam felette, miközben
ő fél kézzel, sóvár és túlvilági erővel szorította az
alkaromat. Fölegyenesedtem, lefejtettem a kezét, visszaültem.
Válasz nélkül, mint aki nem hallott semmit.

Hatvan év volt köztünk, a nagyapám lehetett volna. Bizonyos
értelemben az is volt: hallgattam a történeteit,
csodáltam a képeit, lestem a dicséretét. Most meg rémülten,
szégyenkezve ültem mellette és bámultam ki az ablakon.
Jézusom, mit akar. Húszéves voltam, tudatlan, gőgös
fél-felnőtt. Nem értettem, hogy mit vár, hogy búcsúcsókot
szeretne, hogy a peronon állunk és ő percek múlva indul,
hogy nem a nőtől, nem tőlem akar ő egy csókot, hanem
az élőtől, a halálba készülő szeretne kapni valami végső
ajándékot, valami csodálatosan lehetetlent — történetesen
éppen tőlem.

Közben bejött Edit néni. Megpaskolgatta a feje körül a
párnát, följebb húzta a takarót, megkérdezte, ne nyisson-e
ablakot. Babuskám, így szólította az öreget, ami nekem
korábban is bizarr volt, most meg egyenesen kínos, mert
ha feleségként ő volt az anyja ennek a beteg és öreg kis
testnek, akkor ugyan ki lehettem én. Feszengtem, mint akit
rajtakaptak. Kevés tudásom volt az együvé tartozásról, még
kevesebb az elszakadásról, ahhoz legalábbis túl kevés, hogy
megsejthessem, ő is ugyanazt szeretné, mint a férje, hogy
ők réges-rég egyazon ember két testben, csak az egyik most
ott marad fekve, a másik meg kimegy az ebédlőbe, hogy
megterítsen és kirakja a gőzölgő levest.

Hallgatagon kanalaztunk. Amint a tányéromba néztem,
rögtön észrevettem, hogy baj van. De nem mertem szólni,
egyszerűen nem lehetett. Kiütött a verejték a homlokomon,
egyre erősebben émelyegtem és próbáltam úgy szűrni a levest,
hogy a felszínen úszó apró kis férgek az örvényléssel
kívül kerüljenek a kanálon. Nem ment, mindig maradt egyegy,
ujjal pedig kínos lett volna kihalászni őket. Úristen.

— Nem ízlik, angyalom?

Aztán csak arra emlékszem, hogy keresem a vécélehúzót,
nézem a csészében a sárgás vízkőcsíkot és próbálom
kiöklendezni magamból a halált, a gyógynövény- és húslevesszagot,
hogy homlokomat a falnak támasztva kiszólok,
semmi baj, tényleg semmi, biztos a korai kelés meg az
utazás.

Aztán egy másik mosdóban állok, szemben velem egy kerek,
fehér keretes tükör, ebben nézem tizenöt évvel idősebb
arcomat, ahogy leengedem lassan a törölközőt. Harmincöt
éves vagyok, valamit tudok a születésről, a halálról még
mindig ijesztően keveset, most legalábbis ezt érzem, ezért
kellett hideg vízzel megmosnom az arcomat: hogy ne sírjak.

Meghalt egy barátom…. Sokára és nehezen halt meg, egyre kisebb lett, miközben
a mellettem növekvő gyerek egyre nagyobb.

Nem megírni a pelenkás, kicsi alsótestet.

Most odaát fekszik a szobában, mellette ül a szerelme,
illetve a szerelmei, ott ülnek és fogják a kezét, simogatják a
homlokát. Visszamegyek a franciaágyhoz, a bal oldali lány
sír. Leülök, nézek, belül búcsúzkodom. A lány mutatja, hogy
fogjam csak meg, már hideg a keze, de a hóna alatt meleg,
ott még fészkel a lélek, ott van végső menedéke, onnan
távozik legutoljára. Ott van honn. És tényleg, ott tartom a
kezem, gyengéden, mintha csak egy alvót ülnénk körül mi
hárman, pedig az alvó test lakatlan, a lélek hajlékába tért
meg. Nem volt köztünk korkülönbség, akár én is lehettem
volna, pedig én élek, pedig én élek, van egy fiam, van egy
fiam, van egy fiam.

Négyéves. Leguggolok hozzá, úgy hallgatom, amit mond.
Valamiért mindig lakatlan embernek hívja a hajléktalanokat.
Reggelenként, amikor megyünk át a Blaha Lujza téri
aluljárón, nézi a kartonpapíron szuszogó, meggyötört, büdös
testeket. Látom rajta, hogy fáj neki, hogy nem tartja
rendjén valónak, noha a látvány része az életének, annyira,
hogy a házunk közelében reggelente kukázó Robival rendre
meg is állunk beszélgetni.

— Miért lakatlan? — kérdezem.

Az aluljáróban tömeg van, guggolok előtte, majdnem elsodornak
minket. Gondolkozik.

— Mert nincsen neki lakatja — feleli.

Értem. Fölállok, megyünk tovább. Nincsen neki lakatja,
nincs, amit lelakatoljon, vagyis nincs ajtaja sem, következésképp
háza sem, amelyen az a nincs-ajtó nyílhatna. Nem
biztos, hogy a fiam így érti, de nem akar többet beszélni a
dologról, lakat a száján. Babuskám.

Minden reggel találkozunk Robival, nyolc körül a konténereknél
munkálkodik. Robi kerekesszékkel jár, ezzel lavíroz
oda a konténerek széléhez, aztán amikor elég közel
ért, akkor előrelendül, feltolja a tetőt, és két izmos karjával
csimpaszkodva kihúzza magát a székből. Robinak ugyanis
nincs lába. A válla gigászian széles, fél karjával megkapaszkodik
a konténer szélében, a másikkal turkál. Amit talál, azt
kívülre dobálja, aztán később egy bottal széttúrja a kupacot
és ellenőrzi, van-e benne valami használható. Egy-két
percig szokott így függeszkedni, utána kimerülten visszahuppan
a székbe, a karja remeg. Amikor kiemeli magát,
időnként kivillan a két lábcsonk. A nadrág hátulja foltos,
nyilván nem mindig tud időben lemászni. Egyszer nyáron,
amikor a takarító kimosta a konténereket és nyitott tetővel
száradtak, vittem ki a macskaalmot. A kerekesszék ott
állt, de Robit nem láttam sehol. Amikor behajoltam, hirtelen
visszahőköltem a nedves, párás büdöstől. Robi odabent
állt a konténer belsejében, illetve állt volna, ha lett volna
min. Szóval bent volt, és a Playboy régi számait lapozgatta.
Majdnem a fejére zúdítottam az almot. Ijedten kérdeztem,
mit csinál bent, mire a legtermészetesebb hangon, föl se
nézve felelte, hogy olvas.

— Ki tud jönni? — kérdeztem. Olyan megvetően nézett fel,
hogy belevörösödtem, főleg mert nem láthatta rajtam, de
az forgott a fejemben, hogy gyorsan le kellene fényképezni:
Lábatlan ember a kukában. El is lehetne itt lakni, tette
hozzá, miközben újra az újságot böngészte. Elképzeltem:
lakat a konténeren.

Mindez nyáron volt, most hűvös ősz van, csupa levél a
járda. Nézem a kocsi kerekét, tegnap óta valami változás
történt. Robi a küllőkre színes, neonzöld és pink cipőfűződarabkákat
kötözött, ezek aztán színes csíkká olvadnak
össze menet közben. Sokat bíbelődhetett vele, de megérte.
A fiamnak nagyon tetszik, hosszan integet. Elköszönök
én is, és közben Robi arcára gondolok, az arcszínére: hogy
annyira emlékeztet valakire. Vagy inkább valamire. Igen, ez
az, a halott öreg testre, a sárga koponyára. Robinak koponyaarca
van, nemsokára meg fog halni — a tél beállta előtt
biztosan.

Pénteken Kecskemétre kell utaznom. Hosszú évek óta
nem jártam ott, mióta az Öreg meghalt, egyszer sem.
A vonaton mégis olyan érzésem van, mintha hozzá mennék.
Őszi a táj, varjak keringenek, köd lebeg az üres földek felett.
Azon tűnödöm a váltakozó barnákat, szürkéket, a valahonnan
előgomolygó sűrű füstöt figyelve, hogy hol van a
határ, van-e határvonal élet és nem élet, élet és halál között,
van-e egyetlen meghatározható sáv, tűnödöm az élőkön
és a halottakon, azon, hogy semmit sem tanultam, csak
öregedtem éveken át, és hogy hová tűnt belőlem a gőg, mi
maradt a helyén, mi az, ami mégsem változott, amitől most
se csókolnám meg az útra indulót.

Visszafelé lekésem a délutáni vonatot, órákat kell várni.
Sétálok a pályaudvar melletti parkban, aztán leülök a
játszótér egyik padjára. Egy fázós, valószínűleg vasárnapi
apuka felügyeli melegítős kisfiát, aki lankadatlanul hordja
a murvát a csúszdára. Az apa időnként rövid vezényszavakkal
utasítja a gyereket, hogy ezt ne csinálja, de a fiú — az
enyémmel lehet egyidős — ügyet se vet rá. A férfi elfordul,
cigarettázik, vörös kézfejével körbefogja a cigit. Fázom.
A gyerek megunja a csúszdás játékot, bemászik a földön
egy színes, nála kisebb gyerekeknek kitalált csőbe, ott elidőzik
kicsit, aztán kijön. Kezében egy tampon lóg, odaviszi
az apjának. A férfi ingerülten elhajítja, elindulnak haza.

Bemegyek a mozaikos váróterembe, mert sötétedik, hideg
van, és a vonat sokára jön még. Leülök egy padra,
itt legalább fűtenek, nézem a hirdetményeket. Bebotorkál
egy mankós hajléktalan, odamegy a sarokban álló fehérre
mázolt, billenős szemeteshez, hosszan bámulja…. A szemetes oldalán friss, sablonnal festett kék felirat:

Ez itt már Európa, ügyeljen a rendre és a tisztaságra.

A hajléktalan lehúzza a sliccét és belehugyozik, egy kicsi
mellé is megy. Aztán elbiceg, lefekszik a sarokban egy padra,
összegömbölyödik és elalszik.

Még mindig nagyon fázom, tetű lassan megy az idő, olvasni
nincs kedvem, fáradt vagyok. Lassan megirigylem tőle
a pózt, elnyúlok a padon és a fejem a táskámra téve bóbiskolok,
fázós kezemet a hónom alá dugva: ott van a legmelegebb. Már vagy tíz perce fekszünk így, amikor belép
a terembe egy vasúti alkalmazott, kezében nejlonzsák. Alaposan
körbenéz, aztán leoltja a neont.

Így látszik, nincs itt senki.