HAZAVISZLEK, JÓ?

Hajléktalanok ülnek egy padon és meredten bámulnak egy tárgyat, a magasból színes labdákat szórnak a Balatonba, az eltávozott házi kedvencek a felhők tetején gyülekeznek, egy férfi megtalálja felesége titkos mobilját, a papagáj megszökik, ám egy nagyon fontos mondatot tanul kalandozásai közben… Végtelen motívum- és műfajgazdagság jellemző e könyvre, melyben Tóth Krisztina összegyűjtötte az utóbbi években írt tárcanovelláit és más publicisztikai műveit. Az ötven írást az teszi kiemelkedővé, hogy a szerző minden esetben túllendül az aktualitáson, és az egyszeri pillanattól a teljességig jut el. Hétköznapi, első ránézésre bagatell drámáról derül ki, hogy sorsfordító esemény, és az élet persze bármikor képes minket megörvendeztetni abszurd oldalával, csak az a kérdés, hogy sírni vagy nevetni van éppen kedvük. A Hazaviszlek, jó? ars poeticáját remekül megfogalmazza az egyik írás, melyben egy idegen civilizáció megfigyelője beszél hozzánk. Minden apró részletben meglátja a lényeget, és úgy fújja le a talált tárgyról az előítéletek, beidegződések porát, hogy azt érezzük: az ő szemével látjuk csak igazán magunkat.

Homokakvárium

(nincs rá szó)

Megy át a villamos a derékig összefirkált városon. Mossa az eső a maszatos házakat, a szürke utcákat, de semmi sem fehéredik, csak párolog reménytelenül az újabb április ban.

Az Oktogonon leszállok. A megállóban az üvegtető alatt három horpadt arcú, nagykabátos hajléktalan ül gúlában. Egymásnak dőlnek, a középső valamit tart a térdén, azt bámulják. Messziről olyan, mint egy notebook, de ez elég valószínűtlen. Mármint hogy a hajléktalanok internetezzenek. Lehetne persze ez egy idétlen reklámkép: az internet demokratikus, wifit mindenkinek. De ez nem notebook, nem is újság. Visszasétálok megnézni, hogy akkor mi. A középső pasas egy üveglapot tart a kezében. Nem, nem is üveglap.

(Sose tudtam, mi a neve, és lám: eljött a pillanat, hogy megnevezzem. Nincs rá szó.)

Két üveglap között színes folyadékban homok van, és lassan csordogál lefelé. Ha megfordítjuk a tengelyén a keretet, a homok visszafelé folyik. Nem tudok más szót kitalálni magamban, azt mondom rá, hogy homokakvárium.

A három homlesz ezt bámulja összehúzott szemmel, ez a műsor. Mozdulatlanul ülnek, aztán a bal szélső megszólal:

— Az előbb gyorsabban ment le.

Beszarok. Akkor ez nem is az első kör, egy ideje már forgatják. Mondjuk amikor először találkoztam ilyennel, én is elég sokáig nézegettem. A fiammal láttunk ilyeneket a zánkai strand bejárata előtt, és ő azt mondta, emlékszem, hogy a kép a Star Warsra emlékezteti, valamelyik bolygóra. Azt hiszem, a Tatooine-ra, de lehet, hogy megint tévedek.

Elszakadok a mozizó hajléktalanoktól, elindulok a galaxisban, undok csillagközi eső permetez. Nem áprilisi zápor, hanem kitartó, reménytelen szivárgás. Semmit nem old a város levegőtlenségén, semmit nem varázsol tisztává, csak hullik, hullik valahonnan.

Én is két világnagy, repedt üveglap között lépegetek, kavarok. Ha nagyobb távlatból érzékelhetném saját mozgásomat, látnám, hogy a kép alsó széle felé tartó fürge, ázott részecske vagyok.

Egy homokakváriumban élünk, odafent egy szórakozott kéz időről időre megfordítja a képet, aztán ereszkedik a sok kis szemcse egyfelé. Összetapadnak, szétválnak, sodródnak erre-arra, pompás, izgalmas alakzatokat öltenek a szürke lében.

Kerülgetem a többi részecskét, csorgok ügyesen a Nyugati felé. Áthaladok egy zebrán, itt nagyobb a részecskesűrűség, aztán a hígabb közeg, a Cipőbolt feliratú ház irányába tartok.

Belépek, végre nem kell ázni. A kirakat tele van ragasztva a leértékelést hirdető plakátokkal, az eladók mégis olyan döbbenten néznek fel, mintha szándékuk ellenére vonzották volna ide a vevőt. Az az érzésem, hogy neheztelnek a vásárlókra, elvégre nem azért tartanak nyitva, hogy bárki beálljon ide az áprilisi eső elől. Sok rohadt gyalogos: nem fedett buszmegálló ez, nem is menedékház.

A délután is égő neonfényben érzékelem, hogy az üzletben viszonylag sok eladó van, ácsorognak a fal mellett. Egy részük nyilván tanuló, de mind olyan mozdulatlanok, mint egy rossz álom statisztái.

Elindulok lassan, nézegetem a kirakott cipőket. Senki sem pillant fel, ha mégis, azonnal elkapja rólam a tekintetét, mintha valami illetlen dolgot művelnék. Nem akarok én mindenáron cipőt venni, de még az is előfordulhatna. Ezért jöttem, ám egyre bátortalanabb vagyok.

Hirtelen meglátok egy türkiz színű csizmát, leveszem a polcról. Csak fél pár van kint, az is elég elgyötört, sokan próbálgathatták már. Pont az én méretem, de azért szeretném megkérdezni, hogy van-e ugyanilyen méretben kicsit jobb állapotú is. Téblábolok a fél csizmával, igyekszem belenézni valamelyik szempárba. Egy lófejű tanulólány rám pillant, aztán le a kezemre, és mielőtt kinyithatnám a számat, tompa hangon leszögezi:

— Nincs. Csakamikivantéve.

Elvesztem a lendületemet, visszarakom a helyére a csizmát, és az üzletben bóklászó egyetlen másik vevőt kezdem bámulni. Az eladók újra apátiába süllyednek, kivéve a pult mögötti nőt, aki kínzó részletességgel mesél a kolléganőjének egy előző napi telefonbeszélgetést. Monotonon, szálasan nyúlik a hangja, mint a kinti eső.

A másik betévedt vevő egy fekete kabátos, szőke nő. Lakkcsizmát és lakktáskát visel, érezni az üzletben a hozzá tartozó enyhe parfümöt. Külföldinek saccolom, idegen akvárium lakójának. Nézegeti a cipőket, többször próbálja fölvenni a szemkontaktust valamelyik eladóval, de neki se sikerül. Szerintem van erre valami külön képzés, valószínűleg ugyanazt a tréninget csinálják végig, mint a pincérek, és akin a vevő fogást talál, vagyis egyáltalán el mer indulni felé, az kiesik a vizsgán. Bárki nem lehet cipőbolti eladó, ugyanolyan ébernek kell lenni, mint a biztonságiaknak, különben pillanatok alatt megszólítják az embert.

A külföldinek saccolt nő leírt egy kört az üzletben, és most a pult előtt áll. A pénztárosnő rá se néz, hátával a polcnak támaszkodik, amin cipőtisztító szerek, talpbetétek és esernyők vannak. A szőke nő türelmesen vár, és amikor a pénztárosnő ingerülten felnéz, akkor a polcra kezd mutogatni:

— Umbrella, umbrella!

Az alkalmazott nem is neki válaszol, hanem a kolléganőjének, akinek az imént a telefonbeszélgetést mesélte:

— Hát ez nem igaz. Ez már megint kezdi.

A szőke nő kitartóan mosolyog, és az umbrella szót ismételgetve többször nagy ívet ír le a kezével a feje fölött. A nagydarab eladónőnél betelik a pohár. Előrelép, a nyomaték kedvéért a pultra támaszkodik, és tagoltan, hangosan mondja bele a szőke arcába:

— Nincs kalap, már megmondtam. Nem tar-tunkk a-la-pot.

— Esernyőt szeretne — szólok oda bátortalanul.

— Ja, esernyőt! — csap a pultra az eladónő. — Hát akkor mért nem azt mondja?!

Tényleg miért nem. Nincs rá szava, a hülyének. A szőke nő előttem lép ki a boltból, és kinyitja az új esernyőjét. Én végül nem vettem cipőt, de neki összejött ez a fekete ernyő. Elindul, hamarosan elvesztem szem elől. Megyek vissza az Oktogon felé a rendíthetetlen esőben, ázott kapucniban. Mozgásom most éppen ellentétes irányú, mint fél órával ezelőtt. Egy ismeretlen kéz megfordította a képet, és folyik visszafelé minden részecske érdekes, mulattató alakzatokba rendeződve. Az Oktogonon a megálló üvegteteje alatt például három hajléktalan ül, egymásnak dőlnek és nézik a képet. Mindig ugyanaz, de azért kicsit mindig más is. A részletek átrajzolódnak, valami titokzatos erővonal időről időre megmutatkozik. Lehet figyelni, el lehet lenni vele.